Pompej
Pompeii ókori római romváros Nápoly közelében, Campania olasz tartományban. A Vezúv kitörése döntötte romba 79-ben, több méter vastag hamuréteggel fedte be a várost. 1600 év telt el véletlen újrafelfedezéséig. Napjainkban Olaszország egyik kiemelt turisztikai célpontja, a Világörökség része.
kezdetektől Róma fennhatóságáig (Kr. e. 6. század – Kr. e. 80.)
A várost oszkok alapították a Kr. e. 6. században egy lávafennsíkon, mely a Vezúv egyik régi kitörése során keletkezett. Jól védhető, stratégiai fekvése kedvezett a város gazdasági és politikai fejlődésének. A későbbiekben a Dél-Itáliát gyarmatosító görögök fennhatósága alá került, akik kiterjesztették uralmukat a Nápolyi-öböl vidékére is, hatalmas erődöket és kikötőket építve. A település rövid időre az etruszkok uralma alá is került Kr. e. 525–474 között, de miután Cumaenál legyőzték őket, ismét a görögöké lett a város. E két nép területbirtoklásért folytatott harcának a színre lépő harmadik, a szamnisz civilizáció vetett véget. Nekik sikerült a többi campaniai város mellett Pompeiit is meghódítaniuk; lakott részét újjáépítették és kibővítették. A régészeti ásatások számos szamnisz építményt, valamint feltételezhetően ugyanahhoz az időszakhoz tartozó különböző szobor- és falfestménymaradványokat hoztak napvilágra.
Pompeii részt vett a campaniai városok Róma elleni szövetségében, ennek következtében Kr. e. 89-ben Sulla csapatai megostromolták. Noha szövetségesei segítettek az ostromnak ellenállni, a város Kr. e. 80-ban behódolt Rómának. Ezt követően Colonia Cornelia Veneria Pompeianorum név alatt római kolónia lett. A város fontos állomás volt azon az útvonalon, amelyen a tenger felől érkező árukat Róma és Dél-Itália felé továbbították (Via Appia).
A birodalom részeként (Kr. e. 80. - Kr. u. 62)
Kr. e. 80-ban, miután Lucius Cornelius Sulla elfoglalta, a város a Római Köztársaság része lett. Ebben és azt ezt követő időszakban a város nagyszabású infrastrukturális fejlesztéseken esett át, melyek legtöbbje Augustus császár uralkodásának idejére tehető. Ekkor épült fel az amfiteátrum, a palesztra a központi úszómedencével, ugyancsak ekkor épült 25 városi kút, négy városi fürdő, valamint a várost vízzel ellátó vezetékrendszer.
A számos fennmaradt freskó alapján betekintés nyerhető a lakosság mindennapjaiba. A pompeii művészeti korszakok hozzásegítettek a kor művészeti életének megértéséhez, amelyet az erotika és a fallikus kultuszok fémjeleztek. A nagyszámú lelet legértékesebb darabjait ma a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumban őrzik.
Pompeii mindennapjai rendkívül mozgalmasak voltak, ezt a legkisebb, legjelentéktelenebb leletek is bizonyítják. Példa erre Sirico háza bejáratánál talált felirat „Salve, lucru”, melynek jelentése Isten hozott, pénz, amely humorosan jelzi, hogy az épület tulajdonosai kereskedők voltak. Más épületekben is találhatók az egykori tulajdonos mesterségére utaló nyomok. A boroskorsókon, talán a világ első marketinges szójátéka olvasható: Vesuvinum, amely a Vesuvius (=Vezúv) és a vinum (=bor) latin szavak kombinációja. A Via dell’Abbondanza épületein korabeli latin nyelvű graffitik is láthatók.
A városnak virágkorában kb. 20 000 lakosa volt. Pompeii és környéke a rómaiak egyik kedvenc üdülőhelye volt, erről tanúskodnak a környező településeken feltárt villák is.
Kr. u. 62–79 között
Pompeii és a környező települések lakói hozzászoktak a gyakori földrengésekhez, melyek nem keltettek pánikot. Ezt ifjabb Plinius írásaiból is ismerjük.
Kr. u. 62. február 5-én egy erős földrengés rázta meg a vidéket, súlyos károkat okozva a kikötőben és a városban. A délutáni órákban bekövetkezett földrengés az utólagos becslések szerint 7,5-ös erősségű lehetett a Richter-skála szerint.
Február 5-én a város lakossága Augustus császár ünneplésére készült, ugyanakkor a város védőszentjének ünnepe is erre a napra esett. A földrengést általános pánikhangulat követte, amelyet csak tetőztek az olajlámpák által okozott tüzek. A közeli Herculaneum és Nuceria városait szintén érintette a földrengés pusztító ereje. A földmozgás következtében számos templom, lakóház, híd, valamint út elpusztult. A feltételezések szerint szinte a város összes épülete megrongálódott. A földrengést követő napokban a városban anarchia uralkodott, általános jelenséggé vált a rablás, fosztogatás, a lakosokat pedig éhség gyötörte.
Kr. u. 62 és 79 között végeztek ugyan újjáépítési munkálatokat, de a földrengés által okozott teljes kárt nem sikerült felszámolni. Nem létezik adat arról, hogy ebben az időszakban hány ember hagyta el a várost és költözött a birodalom más vidékeire. A lassú újjáépítési folyamatot a további kisebb földrengésekkel magyarázzák, melyek a Vezúv 79-es kitöréséig egyre gyakrabban jelentkeztek.
A Vezúv kitörése
Kr. u. 79. augusztus 24-én a Vezúv kráterét évezredekig elzáró lávatömítés váratlanul, iszonyú erőtől hajtva dobódott ki Campania derült egére. A tűzhányó kilométernyi magasságba lövellte a kőtörmeléket, és fülsiketítő égzengés kíséretében felrobbant a hegy csúcsa. Az eget elsötétítette a vulkáni hamuból képződött sötét felhő, amely azután három napig gomolygott a katasztrófa színhelye fölött. Pompeiit 7-8 m vastag hamuréteg fedte be, s a borsószemnyitől a mogyorónagyságig terjedő kövek szüntelenül hulló zápora temette el.
Ezen a napon egyébként a Vulcanalia volt, Vulcanus ünnepe. A kitörésről ifjabb Plinius (akinek nagybátyja, idősebb Plinius a misenumi flotta paracsnoka volt a kitörés pillanatában és aki a mentési munkálatok során vesztette életét) részletesen beszámolt Tacitus római történetíróhoz írt levelében, így ez a legjobban dokumentált kitörés az ókorból.
A rómaiak tudták ugyan, hogy a Vezúv egy vulkán, de kialudtnak vélték. Mint ahogyan az Plinius leveléből is kitűnik, Misenum lakosai látták ugyan a kitörés során feltörő felhőt, de nem tudták beazonosítani, melyik hegyből származik. Ez is azt mutatja, hogy a Vezúv nem ártalmas vulkánként élt a köztudatban.
A 2. században élt Dio Cassius is leírja utólagos beszámolók nyomán a kitörés történetét, s noha írásába bevisz némi fantasztikumot is, mégis leírása valószerűnek mondható. Innen tudjuk, hogy a kitörés idején Pompeii lakossága a pincékben húzódott meg a kőzápor elől. A befelé lejtősen épített római tetők tölcsérként ömlesztették a lapillit a házak udvaraiba. A hatalmas súlytól terhelt tetőzet hamar beomlott, ha addig egyáltalán ellenállt a gyakori földrengéseknek. Az utcákat magas lapilli- és hamuréteg borította, amely lehetetlenné tette az ajtók és kapuk nyitását, így aki pincébe menekült, kijönni többé már nem tudott. A lapilli- és hamuréteg szintje néhány ház falán látható és elég forró volt ahhoz, hogy megolvassza a falfestményeket védő viaszréteget. A lakosság nagy része a Vezúvval ellentétes irányba, a Sarno-folyó felé menekült, ahol utolérte őket a vég (számos csontvázat és jelentős értéket találtak az itt elvégzett ásatások során).
Pompeii végzetét, Herculaneummal ellentétben nem a láva okozta, hanem a vulkánból szórt hamu és lapilli, amelyek vastag rétegben rakódtak le a városban, teljesen betemetve azt.
Az ásatások története
Az első leletekre 1592-ben bukkant rá Domenico Fontana, nápolyi mérnök, aki a Sarno folyó csatornázási munkálatait vezette. Ekkor kerültek a felszínre az első márványtáblák, érmék, amelyek iránt akkoriban nem volt nagy tudományos érdeklődés. A területet, melyet a 79-es kitörés után gyéren laktak, a helybéliek La Civita (azaz A város) név alatt emlegették.
D'Elboeuf herceg, miután felkeltette figyelmét a leletek híre, egy nagyobb birtokot vásárolt ezen a területen és terv nélküli ásatásokba kezdett, melyek során három márványszobrot talált, amelyek később a drezdai nők név alatt váltak ismertté. A szobrokat Savoyai Jenő, osztrák herceg vásárolta meg, majd a későbbiekben a választófejedelem II. Frigyes Ágost tulajdonába került, aki udvarába, Drezdába szállíttatta őket (innen származik megnevezésük). A szobrok iránt nagy érdeklődést mutatott a választófejedelem lánya, Mária Amália Krisztina, aki, miután nápolyi királynő lett, meggyőzte férjét az ásatások folytatására.
1748. április 6-án kezdték meg hivatalosan az ásatásokat Rocque Joaquín de Alcubierre spanyol mérnök vezetésével, akinek nevéhez fűződik Herculaneum 1738-as felfedezése is, illetve segédkezett d'Elboeuf herceg ásatásainál is.
Az ásatások kezdetben sikertelenül haladtak, csak néhány, kevésbé jelentős lelet került a felszínre. Ennek következtében Alcubierre visszatért a herculaneumi ásatáshoz. A munkálatokat négy év szünet után ismét elindították, ezúttal a Herculaneumi Akadémia felügyelete alatt. Elsősorban szobrokat, ékszereket és freskókat kerestek, amelyeket az erre a célra Porticiben felépített múzeumban helyeztek el.
1763-ban egy táblát találtak, Respublica Pompeianorum felirattal. Ekkor sikerült a várost véglegesen beazonosítani. Ugyancsak 1763 óta az ásatások helyszíne látogathatóvá vált a nagyközönség számára. Az első nagyobb kiásott épületek a nagy színház, Ízisz temploma, a Herculaneumi kapu és a Diomédesz villa voltak.
III. Károly és IV. Ferdinánd nápolyi királyok ígényt tartottak a kiásott kincsekre, amelyek nagy részét Európa többi uralkodójának ajándékoztak. Először Johann Joachim Winckelmann ásatásvezető tiltakozott a királyi udvar ezen gyakorlata ellen. Az európai arisztokrácia körében ekkor nagy divat volt az Antichità di Ercolano megnevezésű képesalbum, mely a különféle régészeti kincsek egyfajta leltára volt. Ezen könyveknek köszönhetően számos olyan emlék dokumentálva lett, amely a későbbiekben elveszett vagy elpusztult.
Winckelmann munkásságának köszönhetően megnőtt a leletek iránti érdeklődés, ugyanakkor sikerült elfogadtatnia a római kultúrát az európai kultúra részeként. Ebben az időszakban olyan hírességek látogattak el Pompeiibe, mint Johann Wolfgang Goethe és Wolfgang Amadeus Mozart.
Az ásatások folytatásában nagy előrelépések történtek a Nápolyi Királyság francia megszállása alatt 1806 és 1815 között. Ekkor francia mérnökök felügyelete alatt tervszerűen megszervezték az ásatásokat. Kb. 700 munkás dolgozott az ásatásokon, amelyek során felszínre került a fórum nagy része, a Via Mercurio, valamint a Via del Foro épületei. A franciák távozásáig azonban nem sikerült a teljes városfalat kiásni. A franciák utáni időszakban az ásatások állandó pénzhiányban szenvedtek és a munkálatok lassan haladtak. Ebben az időszakban találták meg a faun házát, a tragikus költő házát és a Dioszkűrosz templomot.
1863-ban Giuseppe Fiorelli ásatásvezetővé kinevezésével a munkálatok új korszakba léptek. A régészetben alkalmazott ásási technikák fejlődésével nagy előrelépések történtek Pompeii feltárásában. Szintén Fiorellinek köszönhető a híres lenyomatok szerzésének találékony és igen hasznos megoldása: az üregekbe, mely megőrizte az élőlények körvonalait, gipszet fecskendezett be, majd miután az megkötött, lebontotta róluk a megkeményedett hamuréteget. Fiorelli vezette be a város felosztását negyedekre, valamint épülettömbökre (insulae), valamint ő számozta meg a bejáratokat is. Ekkor jelent meg időszakosan a Giornale degli Scavi kiadvány, amely az ásatások helyzetéről tájékoztatta a közönséget.
A felszínre hozott épületek restaurálása elsősorban Fiorelli utódjához, Michele Ruggierohoz fűződik. Ekkor ásták ki teljesn a nyugati városrészt.
1889-ben Friedrich von Duhn régész és Louis Jacobi műépítész találta meg a város alatti rétegekben egy Kr. e. 6. századi dór templom maradványait.
1907 és 1911 között találtak a város falain kívül két szamniszi-korú nekropoliszt (Kr. e. 5. század). A Via dell’Abbondanzát teljes hosszában 1911 és 1924 között ásták ki Vittorio Spinazola felügyelete alatt. Spinazola újjáépítette az útra néző épületek homlokzatát és tetejét, ami tudományos körökben heves vitát váltott ki. Az értékes freskók és mozaikok megvédésére kis cseréptetőket építettek, figyelmen kívül hagyva a helyiségek belső magasságát illetve az emeletek létezését. Ekkor szervezték meg a romok kivilágítását is, illetve a belső udvarok beültetését.
A II. világháború során a szövetségesek egyik felderítő repülőgépe állítólag náci hadosztályt észlelt Pompeii romjai között. A szövetséges parancsnok elrendelte a romváros bombázását, amelynek során romba dőltek a város több mint kétezer éves épületei. A helybéliek elbeszélése szerint a bombák az akkor éppen működésben levő Vezúvot is elérték. Szerintük ez okozta a tűzhányó utolsó nagy kitörését 1944-ben. Csak utólag derült ki, hogy a kiküldött felderítő repülőgép tévedett.
Az 1920-as évek óta Amedeo Maiuri vezette az ásatásokat közel 40 éven keresztül. Munkássága idején tárták fel az utolsó épületeket Pompeiiben, valamint a városfalakat. A leletek megóvását azonban erősen elhanyagolták, ami a későbbi régészeti vezetőknek nagy gondot okozott. Az 1980-as földrengés erősen megrongálta Pompeii épületeit, de gyorsan helyreállították őket. Ebben a periódusban került a felszínre a Nocerai-kapu.
Jelenleg a város közel kétharmada van kiásva. A nagyméretű ásatási munkálatokat leállították, a régészek inkább az egykori épületek rekonstrukcióját és dokumentálását végzik.
Az ásatás leleteinek legértékesebb darabjait a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumban őrzik, illetve a helyszínen kialakított bemutatóhelyen.
A város infrastruktúrája
Pompeii főutcái: 1. Via Marina; 2. Via dell'Abbondanza; 3. Via di Porta Nocera; 4. Via di Nola; 5. Via di Stabia; 6. Via di Mercurio; 7. Via del Foro
Utcák, kapuk, városfalak
Az első beépített terület (a fórum és környéke) a ma látható város délnyugati részén alakult ki, nagyjából rácsos utcaszerkezettel. A későbbi főutcák innen indultak ki. A város utcáinak rácsos hálózata arra enged következtetni, hogy a város bővítését tudatosan tervezték és alakították.
Pompeiit öt főutca (decumanus) szeli át:
- kelet-nyugati irányban a Porta Marina és a fórum között a Via Marina, valamint a fórum és a Sarnói kapu között a Via dell’ Abbondanza. Ezzel párhuzamosan a város északi részében a Nolai kapu irányában a Via di Nola
- észak-dél irányba a fórumtól indul a Via del Foro, amely a Via di Mercurióban folytatódik. Ezzel párhuzamos a város keleti részében a Via Stabiana és a Via di Nocera, mely a Nocerai kapuba torkollik.
A város fő kapuja a Porta Marina volt, amely a város nyugati falai mentén található, a kikötő felé vezető úton. Szintén a nyugati oldalon található a Herculaneumi kapu. A déli városfalak mentén található a Stabiai kapu, valamint a Nocerai kapu, a nyugati oldalon a Sarnói kapu, valamint a Nolai kapu. A város északi oldalán csak a Vezúvi kapu található.
Noha a város utcahálózata szabályosra volt tervezve, figyelembe véve egy észak-dél irányú főtengelyt, mégis észrevehető, hogy a mellékutcák egy-egy főutca elhelyezkedését követték: így például a város északnyugati részében az utcák a Via de Mercurióval párhuzamos kiépítésűek, míg a délnyugati városrészben a Via Stabianával párhuzamosak.
Az óváros kiépítése után először északi irányban terjeszkedett a város, majd később keleti irányban, két ütemben. Feltehetően a legutolsó városbővítés azután következett be, hogy Hannibal seregei i.e. 215-ben elpusztították Nuceriát, melynek lakói Pompeiibe költöztek át.
A várost védő első falakat a Kr. e. 6. században építették. Ezeket az Kr. e. 5. század során elbontották, és helyettük jóval masszívabb dupla falat építettek. Az ásatások során felfedezték, hogy létezett egy korábbi fal is, amely a fórumot és környékét védte, amelyet valószínűleg egy második védelmi vonalnak szántak. A várost védő falak végső formájukat a római fennhatóság alatt nyerték el. Ekkor épültek ki a Sarnói és a Nocerai kapu, valamint a fal 12 bástyája. A városban nem léteztek zsákutcák, ami megkönnyítette a falak elérését fenyegetettség idején.
Az utcákat, melyeket nagy kőlapokkal burkoltak, elsősorban teherhordó állatok és szekerek használták, a járókelők számára járdákat alakítottak ki a főutcák mindkét oldalán. Ugyancsak a járókelők számára, az utca egyik feléről a másikra való átkelés könnyítése érdekében nagy kődarabokat fektettek le keresztben az úttesten. Ez hasznos volt, elsősorban esős időben, mikor a csapadékvíz az utcákon folyt le.
Az utcák nevei újkeletűek, de valószínűleg egyes utcanevek már az ókorban is léteztek (pld. Via del Foro).
Vízellátás, csatornázás
A város lakói számára a szükséges vízmennyiség biztosítása volt az egyik legnagyobb feladat. Csak a Sarno folyó, illetve a Vezúv forrásaiból tudták biztosítani a vizet, amelyet föld alatti tartályokban gyűjtöttek össze. Kutak ásása nehézkes volt, nagyon mélyre kellett fúrni (pld. a Herculaneumi kapu melletti kút 35 m mély volt). A városban található kutak elsősorban útkereszteződéseknél épültek.
A Kr. e. 1. században megépítették a várost ellátó vízvezetéket. Ez a vezeték a Vezúv keleti oldaláról induló Serino-vezeték egyik leágazása volt. A pompeii vezeték a városig nagyrészt föld alatt haladt és a várost a legmagasabb pontjánál érte el, a Vezúvi kapunál. Itt egy elosztóépületet (Castellum Aquae) építettek, ahonnan három vezetéken keresztül juttatták el a vizet a város különböző részeibe. Az elosztó vezetékek ólomból készültek és legnagyobb átmérőjük 30 cm volt. Az első vezeték a közterek vízellátását biztosította, a második a termákét, míg a harmadik a magánházakét. Az utolsó kettőt vízhiány esetén le lehetett zárni.
A vizet egy nyomótartály-rendszeren keresztül tudták továbbítani (ezekből ezidáig 13 darab ismert), amelyek általában 6 m magasan helyezkedtek el, és a vezetékekhez hasonlóan, ólomból készültek. Legfontosabb szerepük a víznyomás megtartása volt. A magas víznyomás és a vezetékek anyaga miatt gyakoriak voltak a csőtörések, amit a gyakori javítási nyomok bizonyítanak.
A vízellátás komplex rendszerével ellentétben a város csatornázási rendszere egyáltalán nem volt kiépítve. Mivel a város lejtős vidékre települt, a szennyvizet és a csapadékvizet az utcára engedték, ahol az gravitációsan elfolyt.
Közigazgatás
A fórum, középen Jupiter templomával
Vettius háza: belső udvar
A tragikus költő háza: a kutya-mozaik
Az Európa-hajó háza: Európa elrablását ábrázoló festmény
Octavius Quarto házának kertje
"Dolgozószoba" a bordélyházban
A Pompejanum Aschaffenburgban
Karl Pawlowitsch Brjullow:Pompeii utolsó napjai (festmény 1830-33)
Pompeii városában három közigazgatási szerv működött:
- a Népgyűlés vagy populus
- a Tizek tanácsa vagy ordo decurionum
- Négyek tanácsa: két duoviri iure dicundo és két aedilis
A populus – amelyet a város szabad férfi lakosai alkottak – választotta meg a magistereket, valamint a papokat, és hagyta jóvá a Tizek tanácsának határozatait. Ez utóbbi ellenőrizte a város életének minden szektorát. Tagjai jó hírnévnek örvendő, jó mesterséget végző, gazdag városlakók lehettek. A Négyek tanácsának tagjait évente újraválasztották és elsőrban jogalkotási és bíráskodási szerepük volt, ugyanakkor ők felügyelték a város pénzügyeit is. A különböző tisztséget betöltő magisterek nem kaptak fizetést.
Lakóházak
Lakások a római kor előtti Pompeiiben
A város házainak nagy része egyszerű insulákba volt szervezve, gyakran egy zárt műhellyel vagy bolttal. Pompeii hírnevét azonban a felső társadalmi réteg luxusházainak köszönhette. E palotaszerű létesítményeknek a nagy része már a szamniszok idejében felépült, megelőzve a rómaiak nagyobb építkezéseit. Egyes épületek, mint például a faun háza, mintegy 3000 négyzetméter alapterületűek, sőt emeletesek is voltak, ily módon méretükben ezek a házak a görögök hellenisztikus palotáival is megmérkőzhettek.
A kor házainak ismertetőjele volt, hogy a kisebb lakóhelyekben is arra törekedtek, hogy egy peristyliumot vagy legalább egy előcsarnokot emeljenek. Az épületek építési módja felettébb szigorú volt. Arra törekedtek, hogy az átriumra nyíló szobák ajtóit szimmetrikusan, egymástól egyforma távolságra helyezzék el. A sok ajtó a ház tulajdonosának gazdagságát szimbolizálta. Ezért számos kisebb épületekben gyakran álajtókat festettek a falakra. Az építészeti elemek és bizonyos festési technikák elsősorban a ház belső díszítését szolgálták. A festés mellett a falakat gyakran díszítették stukkókkal.
A nagy épületektől eltérően az egyszerű házak esetében csak kevés fejlődés észlelhető. Ezek közül sokat sorházak formájában létesítettek. A kis, nyílt udvarok elengedhetelen elemei voltak bármely lakóháznak. A belső udvar csupán kevés zöldség és gyümölcs termesztésére, valamint pár állat – baromfi, esetleg egy disznó vagy juh – tartására szolgált. Az egyszerű házak leletei a mai napig – az érdeklődés hiánya, valamint a korábbi felületes ásatások miatt – hiányosak. A fentebb említett építészeti megoldások összességét az első pompeii stílusként tartja számon a művészettörténelem.
Lakások a köztársaságkori Pompeiiben
Miután a római veteránok és családjaik Pompeiiben letelepedtek, a városban nagymértékű átalakulások mentek végbe. Hogy mindezt mennyire támasztják alá a feltárt régészeti emlékek, a város kutatásának gyakran tárgyalt kérdése.
Az új telepesek érkezésével párhuzamosan észlelhető a faldíszítés egy új formájának megjelenése, ami a második pompeii stílusnak felel meg: a freskók viasszal történő bevonása. Az első stílus stukkózásait nagy felületű freskók helyettesítik. Ugyanakkor a cél megmaradt: építészetileg és művészetileg díszített, fényűző, tagolt házakat építsenek. Az építkezések során három típusú falszerkezetet használtak: az épület első részén oszlopos csarnok, az épület közepén félmagas nehéz támfalak, az épület végében lévő falakat nagy nyílások vagy kiterjedt freskók díszítették. Fontos stíluseszköznek számított az optikai csalódásokkal való játék, melyek szerepe csupán az volt, hogy az első stílus méreteit megőrizzék.
Dél-nyugati és nyugati irányban a városfalak lebontásának következtében a közelben lakók szebb kilátásnak örvendhettek, ugyanakkor a meredek fekvés lehetővé tette a teraszházak felhúzását. A tenger felől általában előcsarnok, valamint nagy, ablakos szobák épültek, amelyek pazar rálátást bíztosítottak a Nápolyi-öbölre.
A városban nehezebb volt összetettebb épületeket építeni, mert ehhez több, egymás melletti parcellát kellett megvásárolni. Ha ez megtörtént, az új telken nagyrészt új lakószobákat és peristyliumokat építettek. A leghatásosabb példa a folyton növekvő épületekre a labirintus háza: déli oldalán volt az átrium, a kert közepében és a bejárattól északra újonnan felhúzott lakóhelyiségek. Ennek az elrendezésnek az volt a célja, hogy a vendégek áthaladjanak az egész épületen, így csodálva meg annak gazdagságát és szépségét.
Lakások a császárkori Pompeiiben
Annak ellenére, hogy a császári időkben nem épült egyetlen jelentősebb palota sem, léteznek kisebb házak, melyek e korszak építészeti vonásait mutatják. E házakon megfigyelhető a tulajdonosok törekvése arra, hogy a régi építészeti és díszítési elemek mellett az új, modern elemekre térjenek át, emiatt gyakran keverednek a stíluselemek.
Egy felismerhető újítás a korai császáridőben az átrium felértékelése. Ez utóbbit nem alakították át teljesen, inkább csak a bejárati részt. Elsősorban a padlókat és az esővíztartályokat újították fel, és az udvarok, kertek közepén vízijátékokat építettek. Ezek úgy voltak elhelyezve, hogy a látogatónak szembetűnjenek. Ezek mögött gyakran egy márványasztal állt (egyszerűbb házaknál egy lefestett asztal). Ezek célja nem tisztázott, lehetséges, hogy különböző értéktárgyakat mutattak be rajtuk.
A falfestés esetében is megfigyelhető egy újítás. A harmadik pompeii stílus erősen különbözik az első kettőtől. Alapjában véve minden szimmetrikus volt. A képelemek egyszínűekké váltak. A falakon gyakran tájakat, szentélyeket vagy mitológiai jeleneteket ábrázoltak. Különösen kedveltek voltak a dionüsszoszi témák, valamint az erotikus ábrázolások.
A kertek beültetésénél is megfigyelhető a szimmetriára való törekvés. Új kutatások bebizonyították, hogy mindenekelőtt virágokat és bokrokat ültettek. A gyümölcsfákkal történő beültetés is előre megadott mintát követett. A fákat sűrűn ültették, valószínűleg az árnyék biztosítása miatt. A kerteket kívülről kellett szemlélni, elérni csak a házakon keresztül lehetett őket. A sok kis szobor, valamint herma elsősorban vallási célokat szolgált.
Ezen építészeti és művészeti elemek együttesen a negyedik pompeii stílus ismertetőjelei. A festészet tetszetős, gyakran törékeny, és főként erotikus, vagy mitológiai jeleneteket mutat. Az alakokat az aktuális divat szerint ábrázolták, ebből feltételezhető, hogy a háztulajdonosok közvetett módon saját magukat jelenítették meg.
Villák
A római villa az ókori Rómában gazdasági és lakóépület, esetleg épületcsoport, a városoktól független majorság (villa rustica), esetleg városi mintára épült vidéki ház (villa urbana). Leírásukat Vitruvius és Ifjabb Plinius munkáiból ismerjük. A villa rustica minden bizonnyal a capannából, azaz a parasztházból fejlődött. A campaniai partok mentén kialakult a villáknak egy sajátos típusa, a villa maritima, mely lakóhelyiségei mellett hatalmas halgazdaságokkal rendelkezett. Sztrabón írásaiból tudjuk, hogy Augustus császár uralkodása idején annyi hasonló római villa volt a campaniai partok mentén, hogy az egész egy hatalmas összefüggő városnak tűnt.
Lásd még: Villák Pompeiiben
Gazdaság
Annak ellenére, hogy Pompeii az ókor gazdaságtörténetének egyik legfontosabb forrása, a leletek kiértékelése ebben a vonatkozásban nem mindig egyszerű. A tudományban sokat vitatott kérdés, hogy Pompeii termelő- vagy inkább fogyasztóváros volt-e. A jelenlegi ismeretek alapján egy vegyes formáról beszélhetünk.
Élelmiszerellátás
A város élelmiszerellátását úgy tűnik, legalábbis részben a környék beszállítói végezték, mint például Villae Rusticae vagy Boscoreale. Ezek az üzemek bizonyos termékek előállítására szakosodtak. Így például Boscore | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
