Élelmiszerellátás

A város élelmiszerellátását úgy tűnik, legalábbis részben a környék beszállítói végezték, mint például Villae Rusticae vagy Boscoreale. Ezek az üzemek bizonyos termékek előállítására szakosodtak. Így például Boscoreale-ban a talajba leeresztett agyaghordókat, egy szőlőprést és egy földalatti tartályt találtak, amely 10 000 liter bort tudott tárolni. A bortermelés a Kr. e. 1. században a vidék egyik legfontosabb gazdasági ágának számított. Az Eumachius és Holconius családokról is köztudott, hogy a városon kívül bortermelő vidékeik voltak, amelyek által jelentős nyereséghez jutottak. A campaniai bort exportálták. Nem utolsósorban Róma ellátásának jelentős része is a Vezúv vidékéről származott.

A Sarno folyó torkolatánál kiépített kikötőből érkeztek a városba a különféle termékek. Elsősorban innen érkezett a hal. A garum nevezetű halmártást, amely akkoriban jelentős élelmiszer volt, itt nagyobb termelési létesítményekben állították elő. A városban nagyobb mennyiségű állatállomány tartása nem volt lehetséges. Kisebb számban tarthattak állatokat a házakon belül, habár erre nehéz lenne bizonyítékot találni.

A gyümölcs és zöldség termesztés a házakhoz tartozó kertekben jól megfigyelhető. Haszonkertek létezése sok helyen, Kr.u. 79-ben is bizonyított. Nem valószínű azonban, hogy ezek a város teljes ellátását biztosították volna.

A gyümölcs- és zöldségellátással ellentétben nyerstésztaáruk és pékáruk esetében saját ellátásról beszélhetünk. A városon kivüli villákban nagyrészt kézimalmokat találtak, viszont ilyenek a városban alig léteztek. Feltűnő, hogy a városban kevés számú nagy pékműhelyet tártak fel és érdekes módon egyesek mellett nem volt malom sem. A városban elsősorban kisebb pékségek léteztek, amelyek kis malmoknak adtak helyet, illetve nagyobb mennyiségű gabona tárolására voltak alkalmasak. Lehetséges, hogy ezek a kisebb pékségek nagyobbak fiókjai voltak, amelyek rendszerint három, vagy talán még több malommal is rendelkeztek.

Kézművesség

A felhasználási és építkezési anyagokat valószínűleg importálták. Például téglák vagy agyagáruk előállításához agyagkitermelő-gödrök voltak szükségesek. Az Eumachius és a Holconius családokról tudott, hogy ilyeneket üzemeltettek. Lucius Eumachius téglaégetőjéből Boscorealeból is szállítottak a városba téglákat.

A feltevés, miszerint Pompeii a gyapjúipar helyi központja lett volna, ma már nem teljesen elfogadott. Az eddig talált gyapjúelőállítási leletek (munkafelületek, folyadékok forrósítására szolgáló üstök, színezésnél használt tálak és vályúk) nem elegendő bizonyítékok arra, hogy helyi ellátásnál többet bizonyítsanak. Az otthoni szövőszékek által történő további feldolgozást csak egy házban talált mintegy 50 szövőszék-nehezék bizonyítja. Ez kevés a nagyobb termeléshez. Graffitiknek köszönhetően olyan hivatások bizonyítottak, mint kelmetisztító és festő (fullones), színező (tinctores) és nemezelő (coactiliarii). Viszont ezeknek a foglalkozásoknak a tárgyi bizonyítékait a régi ásatási módszerek hiányosságai miatt ma már nehezen lehet kimutatni a város feltárt részein. Ugyanaz mondható el más gazdasági ágakról is, így például a cserzőiparról (tímárság) vagy a fémfeldolgozásról. Ma már nem elfogadott az az elmélet, hogy Capua lett volna a fémfeldolgozás területi központja. Pompeiiben is találtak fémfeldolgozó műhelyeket, amelyek nemcsak a napi szükségletek kielégítésre voltak alkalmas, hanem távolabbra is szállíthattak termékeket. Bizonyítható egy műhely létezése, amelyben kisebb méretű és életnagyságú szobrokat készítettek. További kézműves és szolgáltató műhelyek létezésére is van bizonyíték: egy festőműhely, egy illatszerkészítő és egy mécses készítő műhely is ismert a városban.

Számos nyilvános épület és nagyszámú magánház adott helyet boltsoroknak. A boltok bérleti díjából valószínűleg a város és a háztulajdonosok is egyaránt részesültek.

Jó példa erre a Szerelmesek háza, ahol nagy területet magában foglaló épület három oldalán tavernák voltak. Egy része ezeknek a borkiméréseknek összeköttetésben állt lakóépülettel. A rabszolgák vagy felszabadítottak szerződést kötöttek az üzemeltetővel és itt dolgoztak. Más boltok nem voltak közvetlen kapcsolatban a házakkal, de közös tetejük volt. Itt a boltok üzemeltetői együtt élhettek a családjaikkal. Gyakori volt, hogy a földszinten voltak a műhelyek és boltok kialakítva, míg az emeleten a lakások.

Prostitúció

A városban számos épületben találtak erotikus, szexuális tartalommal bíró, vagy a (mai értelemben) prostitúcióval kapcsolatos ábrázolásokat és graffitiket. Az ilyen épületeket régebben gyakran egyszerűen bordélyháznak tekintették. Mivel ezek az ábrázolások igen általánosak és gyakran inkább művészi megnyilvánulásnak tekinthetők (pl. erotikus falfestmények), ma már nem elfogadottak ezek a túlzó elméletek. Ma már csak egyetlen ház azonosítható bordélyként (lupanare), teljes bizonyossággal.

Ugyankkor a prostitúció nem csak a lupanarékban zajlott. A prostituáltak saját lakásukba, illetve bérelt szobákba is mehettek. Ezen kívül a tavernákban számos pincérnő gyakorolta ezt a mesterséget, így vendégszobákat is használtak e célból. Magánházakban is bizonyítható a prostituáltak jelenléte graffitik által, akiknek a szállásuk a felső, ma már nem létező emeleteken volt. Ezeknek a graffitiknek köszönhetően, amelyekből többszáz maradt fenn, sok prostituált neve ismert. A prostituáltak főleg a birodalom keleti részéről származtak és többnyire rabszolgák voltak. Az díjak 1-2 szeszterciusztól a jóval nagyobb összegekig változtak. A legolcsóbb "munkadíj" nem volt több, mint egy kenyér vagy egy liter bor ára.

Vallás

A városban számos templom és szentély található, melyben elsősorban az Appenin-félszigeten élő kultúrák (szamniszok, görögök, rómaiak) isteneit tisztelték. Emellett, az egyre bővülő birodalom és kereskedelmi kapcsolatok miatt, keleti, főleg egyiptomi istenek számára is épültek templomok. A pompeii lakosok személyes vallásosságában szerepet játszott a házioltár, melyet elsősorban az otthont oltalmazó családi istenségek (Lares és Penates) tiszteletére emeltek.

Halotti kultusz

Római szokás szerint, ahogy azt a Tizenkét táblás törvények is előírja, tilos a halottakat a településen belül eltemetni. Ennek megfelelően Pompeiiben is, a főútvonalak mentén és a városkapuk közelében találhatóak a temetők (nekropoliszok), amelyeken minden városba érkezőnek át kellett haladnia. A legnagyobb ilyen temetők a Nocerai – és mindenekelőtt a Herculaneumi – kapuk előtt voltak. Minnél jelentősebb személyiség volt az elhunyt, annál közelebb épült a síremléke a város falaihoz. A városi tanács a város előtti mintegy 30 méteres területet a sírok számára tartott fenn.

Különösen kedveltek voltak a Herculaneumi-kapu előtti temetkezési helyek. Az építmények itt nagyon szorosan álltak egymás mellet. A síremlékek nem csak az emlékezés és a halotti kultusz helyei voltak, hanem politikai és szociális propagandáknak is helyet adtak.

Annak érdekében, hogy új síremlékeket építsenek, gyakran régebbieket semmisítettek meg, így régi építményeket ritkán találni. Természetesen ellenpéldák is akadnak: az egyik megtalált, nagy kocka alakú síremlék, Marcus Porcius, a frissen alapított gyarmat első tiszteletbeli polgára számára épült. Ezt a sírt még a temetés után több mint száz évig ápolták, habár az utódai közül egyik sem ismert.

Emellé a régi sír mellé a császárkor idején két újat építettek, Aulus Veius és a Vénusz-papnő, Mamia sírját. Mindkettő egy félkör alakú pad formájában épült, amelyek a tenger felé néztek és elidőzésre illetve olvasásra csalogatták az itt járókat. A már említett sírok mögött a kétemeletes Istacidus-síremlék található. A Nocerai-kapu előtt az Eumachusok egy különösen nagy síremléket létesítettek, amelyet az idők során inkább szélességben növeltek, mint magasságban. Az épület a családtagok számára, több generáción keresztül mauzóleumként szolgált.

Az Augustus császár uralkodása után ez a síremléképítő-versengés véget ér. A sírok egységes építészeti modellt követtek, általában alacsonyabb falak és saroktornyocskák határolták őket. Középen egy talapzatot helyeztek el az urnáknak. A legfontosabb építészeti elem a síroltár lett, amelyet fényűzően, márványból formáltak. Ide volt elhelyezve a felirat, amely az elhunyt érdemeit és jámborságát dícsérte. Míg a köztársaságkorban és Augustus császár uralkodása alatt elsősorban a város előkelő polgárainak építettek fényűző síremlékeket, később a felszabadított rabszolgáknak is emeltek ilyet.

Közfürdők (Thermák)

Ahhoz, hogy a pompeii thermák különlegessége érthető legyen, tudni kell, hogy a vízellátás Pompeiiben évszázadokon keresztül nagy problémát jelentett. Az első nyílvános thermák létrejöttét egy modern vízvezeték-rendszer kiépítése tette lehetővé.

A nyilvános fürdők egy palaisztrával, egy sportolásra szolgáló belső udvarokkal együtt épültek, azonban ezen udvaroknak a jelentősége a itáliai területeken viszonylag kisebb volt a görög területekhez képest.

A közfürdők fontosságáról Pompeiiben három, a legforgalmasabb helyen épült therma tanúskodik. Az építészetük a római normák fejlődésének megfigyelése révén megismerhető: a szamniszok korából ismert a Stabiai Terma, a római kolónia első éveiből a Fórumtermák, és Pompeii utolsó éveiből a Központi Termák- ezek a vulkáni kitörés idején még nem voltak készen.

Sport és szórakozás

Pompeiiben, mint minden római városban a közfürdők mellett, számos más intézmény szolgálta a polgárok szórakoztatását.

A településen a legfőbb „szórakoztató negyed” a háromszögletű fórum mellett alakult ki, a város déli oldalán. Itt találjuk a nagy és kis színházat valamint a szamniszi palaisztrát. Az amfiteátrum és a nagy palaisztra város keleti végében található.

Dokumentáció és fogadtatás

Dokumentáció

A kutatásokat jelentősen nehezíti, hogy a Fiorellik ideje előtti dokumentáció elégtelenül lett összeállítva, rendszertelen volt, és nagy részben csak rajzokat tartalmazott. Gondot jelent az is, hogy a korábbi dokumentációk manapság csak nagyon nehezen elérhető forrásmunkákban találhatók meg.

Az 1760-as évektől nemcsak freskókat, de teljes falakat léptékhűen és nagyon gondosan dokumentáltak. Sajnos ezek a munkák, így például a Diomédesz villát ábrázoló metszetek soha nem lettek publikálva. A 19. század húszas éveitől kezdve síremlékek dokumentálásával is foglalkozni kezdtek. Mivel mára sok sírlelet (főként falfestészet) hamisítványnak bizonyult vagy teljesen elveszett, ezek a pontos dokumentációk nagyon fontos források a mai tudomány számára. A városnak egy 1806-ból származó, 1 : 48 léptékű befejezett parafamodellje, amely az összes festészeti leletet, faldíszítést stb. is szemlélteti, ma felbecsülhetetlen értékű.

Az írott régészeti dokumentáció alkalmazása és az első rendszeres közlemények kiadása, a Giornale degli Scavi di Pompei, (1868-1879) által a dokumentálás tudományos jelleget öltött. Fiorelli alatt az új módszert, a fényképezést is bevezették a síremlékek dokumentálására.

Kartográfia

A régi térképek még napjainkban is fontos segédeszközök a régészek számára, amikor az azóta elpusztult leleteket, vagy hamisítványokat próbálnak azonosítani. Már Francesco La Vega is rajzolt egy térképet, amely a város teljes felületének ábrázolásánál ugyan hibás, de a részleteket pontosan visszaadja. Ugyanez érvényes Francesco Piranesi várostérképére is, amely hosszú ideig az egyetlen volt, melyet meg lehetett vásárolni. 1785 és 1793 között három különböző kiadásban adták ki.

Az 1820-as években létrehozott, földrajzilag pontos térképeket nem publikálták. Ehhez a várost 1:3000 léptékben ábrázoló térképhez részletes leírás is készült. 1885-ben Giacomo Tascone, Fiorelli indítványozására, megalkotott egy új, pontos, 1:1000 léptékű térképet. Ez utóbbi a mai napig az új térképek zömének alapját képezi. Légifényképezéssel készült egy további 1:1000 léptékű térkép, a Corpus Topographicum Pompeianum, amely mostanáig csak részben volt elérhető a nyilvánosság számára.

Építészet

Az építészetben Pompeii csak ritkán szolgált példaképül. Egyetlen nagy kivétel a Friedrich von Gartner által épített Pompejanum Aschaffenburgban: ez a Dioszkuroszok házából merített ihletet. A pompeii építmények egyes darabjait más épületekbe is beépítették, mint például az elpusztított párizsi Palais de Prince Napoleon-ban.

Az ötlet, hogy a házak egyikét rekonstruálva felépítsék Nápolyban, újra és újra meghiúsul. Az elgondolások szerint a Pansa házát vagy a faun házát építenék fel.

Az építészetben jóval gyakrabban utánozták a belső térkialkítást és diszítéseket. Előkelő palotákban Pompeii szoba létesítése egészen a 19. század közepéig divatban volt.

A londoni Kristálypalotában létesített Pompeii Udvar (Pompeian Court) inkább egy eszményi építmény, mintsem a Pompeii építészet újraalkotása.

Képzőművészet

A képzőművészeti megjelenítést nehezítette a Bourbon-ház uralkodásának idején életben lévő korlátozás, mely nem engedélyezte a leletek festészeti, grafikai ábrázolását. Emellett szabályozva volt a látogatók száma is. Természetesen kivételek is léteznek: Pietro Fabris a brit nagykövet, William Hamilton útibeszámolójához rajzokat készített a romvárosról. Giovanni Battista Piranesi halála előtt 1778-ban a városról készített térképét és kézi skicceit, fia Francesco hozta nyilvánosságra 1804-ben. A 18. század vége felé Louis Jean Desprez és Philipp Hackert indítványozására színes leporellók készültek kisebb sorozatokban az ásatások látogatói számára.

François Mazoi több éven keresztül dolgozott Pompeii monumentális leírásán, amely mindenekelőtt az építészeti elemeket vette figyelembe és amely 1838-ig négy kötetben jelent meg. A 19. század második felében megjelentek a piacon az első képsorozatok – így például Brogi és Alinari kiadóktól. Az idő haladtával az ábrázolásmód egyre inkább megváltozott az egyes leletek festői ábrázolásától a dokumentációig és az ókori életmód részbeni újraalkotásáig. Ezek közül kiemelkedő példa a tizenegy kötetes Pompeii, Pitture e Mosaici és a német projekt, Házak Pompeii-ben, amely a város frissen kiásott részeit részletesen ábrázolta.

A festészetben Pompeii, mint téma, kevés kivételtől eltekintve csak a 19. században tűnt fel. Különösen nagy hatása volt az orosz Karl Pavlovics Brjullov Pompeii utolsó napja című festményének (1827-1833), amelyet nagy sikerrel több városban is kiállítottak. Brjullov festménye, amely családdrámaként jött létre, nem csak az intenzív ábrázolásának köszönhetően hat, hanem a régészeti leletek részletes és pontos bemutatása által is. A kép hatása annyira nagy volt, hogy laterna magica-nak is ihletet nyújtott. A kép Edward George Bulwer-Lytton regényét is megihlette.

Későbbi festők, mint Théodore Chassériau, történeti jelenetek színfalaként használták Pompeiit. Az elterjedő fénykép úgy művészi, mint dokumentációs szempontból jelentős volt Pompeii számára. Lawrence Alma-Tadema saját vázlatrajzait fényképekkel egészítette ki.

Irodalom

A pompeii ásatások hatása csak megkésve tűnt fel az irodalomban. Az egyik az elsők között, aki az anyaghoz nyúlt, Friedrich Schiller volt 1797-ben a Pompeii és Herculaneum című elégiájával. Itt, akárcsak Johann Isaak Gerningnél (Pompeii című óda, 1802) és Johann Jakab Jäglénél (Pompeii című elégia, 1797) az ásatások Pompeiiben és Herculaneumban is a görög-római ókor újraátélésének a szimbólumai voltak. Jägle volt az első, aki a város feltámadását annak keresztény-vallásos jelentésében értelmezte. Ebben az időben a legtöbb alkotást, amely Pompeii vonatkozásában született, a szerző látogatása ihlette. Ezek közé Friederike Brun, Gustav von Ingenheim, Giacomo Leopardi és Wilhelm Waiblinger versei sorolhatók.

A látogatók gyakran más benyomást szereztek a romok megtekintésekor, mint amilyennek a klasszikus ókort elképzelték. Mindenekelőtt az ablak nélküli épületek és az obszcénnek tűnő festmények gondoskodtak arról, hogy Pompeiihez az elvetemültség és kicsapongások gondolata társuljon. Ehhez hozzájárult az a téves feltevés is, miszerint a Sullától kölcsönzött Colonia Veneria Cornelia névből arra következtettek, hogy Pompeii Vénusz istennő városa volt.

Az idők során az irodalomban négy fő téma bontakozott ki:

Pompeii, mint történelmi vizsgálódások

Pompeii, mint Vénusz városa

Pompeii, mint feltámadási motívum

Pompeii, mint ellentét a fennkölt művészet és a hétköznapok között

Edward George Bulwer-Lyttons Pompeii utolsó napjai (The Last Days of Pompeii, 1834) című regénye által megszületett a történeti-régészeti regény műfaja. A regényt Karl Brjullov festménye ihlette. Rövidesen a megjelenése után a regényt számos nyelvre lefordították, és nagy hatású bestsellerré vált, a hasonló regények számára mintaként szolgált. A siker a régészeti ismeretek kapcsolatával, a maradványok részletes újraalkotásával, valamint a regény elemeivel magyarázható. A régi papság és egy, még a mai napig nem ismert keresztény közösség közötti konfliktust, amely a bűnös város pusztulásában és a keresztények megmentésében hág tetőfokára, számos szerző feldolgozta, mint például Woldemar Kaden (Hajnalpírben,1882), és Gustav Adolf Müller (A haldokló Pompeii, 1910). Ritkábban, mint például Thomas Gray regényeiben The Vestal or a Tale of Pompeii (1830) Pompeii a keresztények sírjaként van megjelenítve. Az a keresztényi szemlélet, mely szerint Pompeii pusztulása az isteni büntetés egyik formája, különösen szélsőséges formákban jelenik a gyermek- és ifjúsági regényekben. Olyan könyvek, mint Eduard Albertis Marcus Charinus, a fiatal keresztény Pompeiiben regénye a jó keresztények és erkölcstelen pogányok konfliktusát festi le.

A 20. század irodalmában Pompeii már nem gyakori téma. Egyrészt a tömegturizmus révén sokak számára Pompeii saját élmények által tapasztalt hely lett, másrészt a moralizáló klisékkel átitatott regények nem nyerték már el a közönség figyelmét. A század végén a történelmi regény felvirágzása révén lett Pompeii ismét a történetek háttere. Különösen ismertek Philipp Vandenberg A pompeiiak (1996) és a brit szerző Robert Harris Pompeii (2003) című regénye.